File_1 – Valóság, Knosszosz, Kréta, 2036. június 11.

Június 11. A világbéke napja, pontosan 32 évvel ezelőtt temették el egy amerikai elnököt, akiről köztudott, hogy az ő döntése miatt nem tört ki a harmadik világháború. Persze ez nem mindig volt ilyen közismert dolog. Tulajdonképpen csak pár éve tudódott ki, miután egy 30 évre titkosított dokumentumon lejárt a határidő. Azóta az ő temetésének napját minden évben megünnepli a világ. Mindenütt virágot szórnak, nevetnek, karneváloznak és örülnek a világbékének… legalábbis elvileg. Valójában szinte mindenütt még mindig háborús helyzet van, annyi évvel a Válság után, de hát ez kit érdekel. Ha valahol, valakik egyszer azt mondják, hogy most akkor ünnepelni és örülni kell, akkor a világ örül és ünnepel. Kivéve talán azt a pár százezer embert, akik eközben is kint ülnek a frontokon és várják, hogy mikor adnak nekik konkrét parancsot. Igaz, hogy ez az egyszerű, konkrét parancs, az hogy „Fegyverbe!” már nagyon régen nem hangzott el egy tábornok szájából sem, mégis mindenki tudja, hogy ez szinte bármikor bekövetkezhet.

Azért kisebb-nagyobb titkosnak mondott akciók még mindig folynak, ilyenen veszek én is épp most részt. Bár ez elég unalmas egy küldetés, nem kell többet csinálni annál, mint hogy itt ülni ennél a kalyibánál és őrt állni, meg közben bámulni a szemben lévő hegyoldalon elterülő antik romokat. Egy olyan civilizáció nyomait, ami olyan idős, hogy már időszámításunk előtt is utólag kitalált legendák terjengtek róla, meg valami bikafejű mutánsról, aki állítólag valahol errefelé élt egy útvesztőben – ha emlékezetem nem csal, mert hát töri órán soha nem figyeltem túl sokat. De végül is mi szükségem van most nekem arra, hogy mi volt és mi nem volt itt. Én csak egy katona vagyok, vagy legalább is valami olyasmi. Nem vagyok én tulajdonképpen egy országnak sem az embere, csak egy – főmuftik által terrorista csoportnak nevezett – hacker csapatnak, az Árnyaknak a tagja.

A mi kiscsapatunkat egy fiatal zseni, Teiresziasz szervezte össze, egy barátjával, Crusaderrel még 2018-ban. Célunk megvédeni a hálózatot valakitől, vagy valakiktől, akikről még mi sem tudjuk igazán, hogy kik is vagy mik is ők. Csak azt tudjuk, hogy ehhez nekünk is olyan eszközökhöz kell nyúlnunk, amik nem legálisak, így az Kíber Alakulat minket is a „csúf-gonosz” kategóriába sorol. De most tehetünk mi arról, hogy egy kis hiba csúszott az egyik számításunkba és két napig nem volt áram New Yorkban? Vagy hogy véletlenül pont a London Times egyik újságírójának e-mail ládájában landolt némi kompromittáló fotó a francia köztársasági elnökről és az ő cicuskájáról? Arról nem beszélve, hogy az egyik társam kicsit túl sokat ivott, és utána jó poénnak tartotta szélnek ereszteni egy olyan számítógépes vírust, ami mesterséges intelligenciájának hatására kis híján emberek haltak meg egy kínai kórház intenzív osztályán? Nem, hiszen ezek csak apróságok, ahhoz képest, ami ellen mi küzdünk – bár, mint mondtam még a nagyfőnököknek sincs halvány lila gőzük arról, hogy mi is az.

De ezek sem érdekelnek most túlzottan, lényeg az, hogy jól keresek, szép helyen vagyok, és még anyám állandó üvöltözését sem kell hallgatnom. Viszont egy gondom az van nekem is, halálra unom magam. Már több hónapja nincs más dolgom, mint hogy itt üljek és Crusaderrel beszélgessek. Az utolsó kaland is tavaly ilyenkor volt, amikor ide fele jövet kicsit beleszúrtak a fejembe, és ezért kell nekem ezt a ronda fejkötést hordanom a Fuzion fejpánt alatt, pedig már egy éve, hogy történt a baleset.

De tényleg… unalmas ez a várakozás… várjuk, hogy jöjjön az ellenség… de hát úgy sem jön… komolyan azon gondolkozom, hogy jelentkezzek a Kíber Alakulatba, mert ott legalább állandó egyszerű, de élvezetes feladatokat kapnak az újoncok.