Login phase

Dél van. Tűz a nap Athénban, a strandok tele vannak, a turisták alig kapnak levegőt egymástól és a melegtől. Egy régi kikötőben két gyanús tinédzser osont a kihalt stégre, ahol csak egy jó állapotban lévő jacht horgonyzott.

–        Kezdhetjük?

–        Felőlem, de figyelmeztetlek az én karakteremnek sokkal jobb a felszerelése, mint a tiedének.

–        Az nem fontos, mindketten huszonnégyes szintűek vagyunk, tehát egyenlő esélyekkel indulunk.

–        Hát, ahogy akarod, de még meggondolhatod magad.

–        Kezdjük már az isten szerelmére. – benyúlt a zsebébe és egy köteg eurót emelt elő a pénztárcájából, majd visszarakta ugyanoda. – Itt a részem, mutasd föl te is a tied és csapjunk a lecsóba.

A másik gyerek is jelezte, hogy tudja állni a fogadást, ha arra kerülne a sor, bár akárcsak a társa, ő is biztos volt győzelmében. Mindketten elindították gondolatban a Sanctuary legújabb verzióját, és máris ott álltak egymással szemben, csak ezúttal mindkettejük egy-egy karddal a kezében, és mindketten páncélt viseltek. Ez a játék egyik legújabb funkciója volt, bárki, bárhol generálhatott egy kis helyszínt, ahol társaival megküzdhetett, üzletelhetett, vagy csak szórakozhatott, viszont a környezet az nem a játék eredeti helyszíneinek egyike, hanem a valós helyszín, ahol ténylegesen jártak. Igaz ugyan, hogy a szóbeszéd nem túl hiteles, és nem is valószínű hírei szerint egyeseknek már régebben is sikerült a játék világát a valóságoshoz közelebb hozni, de hát a szóbeszéd az akkor is csak szóbeszéd. Sehol nem volt egy konkrét újságcikk vagy bármi, ami bizonyította volna ilyen esetek létezést.

Szóval a két gyerek, a két harcos egymásnak esett, kardjaik szikrázva, csikorogva feszültek egymáshoz. Mindkettejük arcáról izzadság cseppek hullottak alá, nem bírtak egymással. Miközben küzdöttek az égen baljós fekete felhők gyűltek és eleredt az eső. A harcosok minden erejüket bevetve küzdöttek, ám egyszerre beremegett a föld és két fekete csuklyás árnyalak tűnt föl, akiket hét csontváz lovag üldözött.

–        Főnök, azt hittem leráztuk őket. – mondta az egyik csuklyás, és a köpenye alól egy arany rúnákkal díszített kétkezes kardot húzott elő, és lecsapott vele az együk üldözőjükre.

–        Ebben sohasem lehetsz biztos, csak ha legyőzöd őket. – válaszolta a másik, aki az acél kesztyűjének úját felgyűrte, ami így egy automata számszeríjjá alakult, és így elkezdte ő is levadászni a csontvázakat.

Miközben a két fekete árny a hét fehér lovagból álló csapatot ritkította, az előző két harcos meghúzta magát. Bár egymáshoz képest erősek voltak, nem kellett túl sok ész, hogy belássák a másik csata tagjai mellett, messze eltörpülnek. De a másik csata hamar véget ért, a két árny fölényes győzelmével, szinte egy karcolás sem esett rajtuk.

–        Jók voltunk, mi? – kérdezte a fiatalabbik, miközben elrakta a kardját és hátat fordított a kikötő bejáratának és elindult a jachthoz. Bár ne tette volna, mert a stégre egy légpárnás jármű hajtott fel, amiről egy hófehér palástba burkolódzó angyali anghlea lépett le.

–        Vigyázz! – kiáltotta az ifjú árnyék társa, de már késő volt, az anghlea egy ezüst szablyával kettéhasította fekete csuklya alá rejtett fejét az alig 18 éves harcosnak, játékosnak. Azonban az anghlea sem maradt talpon túl sokáig, mert vele egy mérgező nyílhegy végzett a homlokának közepén, amit a bosszú vezetett ilyen pontosan.

A két lovag a háttérben végre megmert szólalni, mert eddig szabályosan tátva maradt a szájuk a jövevények technikájától:

–        Egyszer majd én is ilyen jó harcos akarok lenni.

–        Ki nem? De szerintem ezt a mai párbajunkat halasszuk máskorra. – és lecsatolta a fejpántját. Számára újra hét ágra sütött a nap, az esőnek nyoma sem volt, de valami mégis megdöbbentette. Az íjász árnyalak és a két hulla továbbra is ott feküdt előtte. Az árnyalak ránézett, szemében lángolt a düh. Ez a düh nem a tinédzser ellen irányult, hanem a helyzete ellen. Több évtizedes kutató munkája veszett kárba. Valaki, akit keresett, és megtalált, most ott feküdt előtte holtan. Aztán ebben a két dühös szemben egyszerre felcsillant a reménysugár, hogy a helyzet mégis menthető. Oda szólt a tinédzsernek:

–        Hé te! Gyere csak ide!

–        Hogyisne, hogy engem is kinyírj, mint azt az ürgét.

–        Ha nem jössz ide azonnal, akkor tényleg kinyírlak.