File_21 – Valóság, Berlin, 2018. február 15. – délután

Értelmetlenül tengetem életem. Nem fontos számomra már sem az idő múlása, sem az, hogy hol vagyok. Halk, klasszikus zene duruzsolt a fülemben, ahogy a villamoson zötyögtem, robogtam egyik végállomástól a másikig. Mozart dallamai, amik a pánt apró hangszórójából áradtak a bal dobhártyám irányába, elvonták a figyelmemet a problémáimról. Teljes nyugalomban üldögéltem, lábaimat felhúzva. Az utcákat bámultam, ahogy az úttakarítók, akik valaha biztos más pályára készültek, – sőt akár más pályán is dolgozhattak – unottan vakarták a havat a járda egyik sarkáról a másikra. Aztán mintha az egyik sarkon egy ismerős árnyat láttam volna. Leszálltam a kocsiról és visszagyalogoltam, de valami nem volt világos. Olyan rossz érzésem volt. Ahogy befordultam a kis utcába amerre az árnyék ment, hirtelen kihunyt minden fény, sötétség borult mindenre. Csak két elmosódott szem pislogott felém, aztán amikor megszoktam fekete ködöt, a szemek egy arccá, az arc egy fejjé, és az végül egy körülbelül olyan magas emberré alakult, mint én vagyok. De nekem már a szeminek látványa elég volt. Amikor először láttam ezeket a kék szemeket, tudtam, hogy nem fogom őket soha elfelejteni. Ez a két kis kocsonyás golyóbis, mely egyesek szerint a lélektükre nem volt másé, mint magáé az Öszvéré.

–        Régen láttalak Crusader. – mondta lassú, mély hangon, mialatt egy vértől csöpögő kés rajzolódott ki a jobb kezében.

–        Ez hogy lehetséges? – kérdeztem, miközben próbáltam a látomásra magyarázatot találni.

–        Ugyan Crusader, én eddig úgy ismertelek, hogy ilyen triviális kérdésekre magadtól is meg tudod adni a választ. – válaszolta, miközben egy groteszk mozdulatsor végén, végig nyalta a vért a pengéjén.

–        Persze, a fejpánt.

–        Na ugye. Mondom én, hogy nem vagy te olyan buta, mint láttatod magad.

–        Térjünk a tárgyra Öszvér, mit akarsz most tőlem?

–        Csak mutatni akartam valamit. – válaszolta, miközben a késsel, elkezdte vakargatni a hátát.

–        Mit?

–        Ezt! – és a mögötte megjelent egy fekvő test. Ahogy ránéztem megcsapott elviselhetetlen bűz.

–        Ez egy hulla! Egy holttest! – kiáltottam rémülten.

–        De nem is akármilyen. Nézd csak meg azt a vérző arcot, nem ismered fel?

Minden erőm összeszedve oda léptem a véres maradványhoz. A vörös patakok alatt szakáll nyomait találtam, homlokán két ráncot, orra nem volt túl nagy, szája szintúgy.

–        Apa…

–        Látom jó az arcmemóriád, és egész könnyen felismered a saját apukád két perc alatt.

–        Elegem van az illúzióidból Öszvér! – és kikapcsoltam a fejpántom.

Újra világos lett, a járdán megint csillámlott az olvadt hó. De az undorító torzszülött még mindig ott állt előttem, kezében a késével, amiről csöpögött a piros testnedv, csak most nem úgy nézett ki mint az előbb. Fiatal arc, neon-vörös haj, kórházi pizsama, fejkötés, Fuzion fejpánt és abból kilógó drótok tömkelege, amik körbe fonták a lány testét, hátán pedig mint egy pillangó két szárnya lógtak lefelé. Mögötte meg ott feküdt apám holtteste.

–        Nos? Szép vagyok Crusader? – érdeklődött „álmaim asszonya”.

–        Gusztustalan. Hogy tehetted ezt?

–        Majd megtudod időben. Mindent a maga idejében. Legalább nem kell többet aggódnod, hogy mit fog szólni, ahhoz, hogy kirúgtak.

–        Dögölj meg!

Aztán valami eszembe ötlött. Ha most tényleg itt áll előttem Helga, akkor csak oda kell rohanni, és le kell rántani róla a pántot, és megszabadul ettől az átkozottól. Így is tettem. Fejpánt le, nem is ellenkezik igazán, a késsel sem hadakozik. Szemein látszik, hogy tudata kitisztul.

–        Mi történt? – meglátja a kezében a kést. – Jézus! Vidd ezt el innét! – majd a kezembe adja, és megöleljük egymást.

–        Hiányoztál…

–        Te is, Crusader! – kacag fel a lány. – Mostantól nemcsak az én ujjlenyomatom van rajta. Viszont el kell, hogy keserítselek, még mindig, mint Öszvér állok előtted.

–        Hogyan?

–        Várjál, megmutatom. – és a pengével szép lassan lefejti a kötést a fejéről, ami alatt egy jelkép van bele karcolva a homlokába, a Fuzion cég logója. – Ez itt nem egy egyszerű seb, hanem a vállalat legújabb találmánya, amit magam operáltam föl ide. A karcolás alatt egy drót vékonyságával rendelkező mikrochip található, ami gyakorlatilag teljesen átveszi a pánt szerepét. Szóval Papillon mostantól az örökre az enyém.