File_19 – Sanctuary, Forrásváros, 2018. február 12. – éjjel

Oké, itt lennék, Forrásvárosban, irány a gejzír, ahova már odahívtam Torot, mert azért az Öszvér rejtekhelyére nem egyedül kéne menni. A fiú a Dragoján ülve várakozott rám, és közben az ökleit ropogtatta.

–        Szevasz haver! Végre megyünk már egy jót bunyózni.

–        Azért nem kell egyből a legrosszabbra felkészülni, lehet, hogy meg tudjuk győzni szép szóval is.

–        Ezt ugye te sem gondolod komolyan. – nézett rám teljesen komolyan, azzal a szúrós szemeivel.

–        Hát azért reménykedni csak szabad. – mondtam, miközben felkészültem, hogy a gejzírt ideiglenesen kiiktassam, nem foglalkozva a háttérben hallatszó lábdobogással.

Szokás szerint felemeltem a jobb kezem, célba vetem a gőzölgő forrást, átgondoltam, hogy mit is kell kitörölnöm, de pont az utolsó pillanatban egy tűzgömb félre lökött.

–        Ne oly hevesen Crusader! – hallatszott egy kissé rekedt hang az egyik sikátorból. – Fogjátok el őket! – adta ki a hang az utasítást, mire a sikátorból hét admin lépett elő, és egy szabályos hétszög hét csúcsaként körbefogtak minket.

–        Na úgy néz ki előbb is bunyózni kell Crus.

–        Maradjunk inkább a Crusadernél, ha nem akarod, hogy én meg Tornak[1] szólítsalak.

Eközben a hang gazdája, egy fajához képest magas termetű, széles vállú gnóm lépett elő, kézfejein szögekkel kivert bordó kesztyűt hordott, amiket már a sikátor sötétjében is kiszúrtam, mivel állandó piros fénnyel foszforeszkáltak. Hosszú feketebőrkabátot viselt, és fején pedig egy kendő volt átkötve. Lassú léptekkel, oda sétált közénk, és alaposan végigmért kettőnket.

–        Lám, lám, mit fogtunk ma. Két szép, nagyra nőtt jómadarat.

–        Hát, hozzád képest tényleg nagyra nőttünk. – kacagott fel Toro, de rögtön megbánta, mivel az egyik kesztyű villámgyorsan megragadta a torkát.

–        Velem, te, ne viccelődjél, rendben? Barátaimnak még megengedem, de egy ilyen jómadárnak mint te, nem. Szóval visszatérve a tárgyra. Már egy ideje figyelünk titeket. Nem csak kettőtöket, hanem Teiresziasz egész bandáját. Ti is tudjátok, hogy nem szép dolgokat műveltek, és mi is tudjuk. De a főnökség úgy gondolta, hogy most már túl messzire mentetek. Mert az még elmegy, hogy te, Crusader fiam egyik napról, a másikra adminisztrátori jogokkal leszel felruházva csak úgy, valamiféle „csoda” folytán és több mint 10 másolatban sétálgatsz fel s alá, ezáltal jelentősen lassítva a szerverünk forgalmát. Még akkor sem szóltunk semmit, amikor azt a kis csatát vívtad egy olyan terepen, amit már évek óta lezártunk, mivel instabil, és bugos. De az már mindennek a teteje, hogy hirtelen felindulásból, csúcsidőben meg akarod változtatni egy város kinézetét, azáltal, hogy annak a jelképét, a Gejzírt kikapcsolnád.

–        És most mit akarsz csinálni? Elversz minket a csatlósaiddal? Nyolc a kettőhöz? Nem gondolod, hogy ez enyhén szólva is túlerő? – érdeklődött Toro.

–        Ugyan, hagyjad, elbánok én egyedül is velük. – mondtam, és különösebb habozás nélkül a hét arany csuklyásból ötöt elküldtem a szó szoros értelmében melegebb éghajlatra, vagyis Tűz Országba.

–        Fú, apám, most én ettől annyira megijedtem, hogy otthon a szobámban, ahol ülök, teljesen összevizeltem a farmerom. – Na, de most komolyan, Crusader, te azt hiszed, hogy olyanok ellen van esélyed, akiknek ha kedvük van, elvehetik tőlük ezeket a te képességeid, mint ahogy most ez meg is történt. – és tényleg, most, hogy ezt így kimondta vettem észre a változást, nem voltak többé ablakok, nem voltam már admin.

–        Ezt meg mikor csináltad? – kérdeztem még mindig megdöbbenve, hiszen nem láttam a szokásos kézmozdulatokat, amik kellenek egy adminnak, hogy végre hajtson egy parancsot.

–        Ki mondta, hogy én tettem? Nem gondolkozol eleget Crusader. Az egyik szerencsétlen emberem csinálta, akit most tűz országi nyaralásra küldtél. De ne aggódj, most én is mutatok valamit. Megmutatom, hogy hogyan lehet két játékost könnyen-gyorsan kitörölni a rendszer adatbázisából. – majd csupáncsak a jobb kezével megtette amit meg akart tenni, és én meg szomorúan vártam a következményeket… De azok nem jöttek, akármennyire is vártam őket, csak egy hófehér madártoll hullott alá az égből.

Miközben a maradék két körbefogásra szakosodott admin megállapította, hogy biztos megint a Gerle keze, illetve szárnya van a dologban nagy robajjal a gejzír még egyet kitört, – mi mindannyian csurom vizesek lettünk – és elhallgatott, de az általa hagyott sötét lyukból egy szárnyas vörös hajú alak repült ki, akinek a nyakában egy apró vörös hajú kislány lógott. Én egyből megismertem őket. Rafael, és Piroska volt a két új jövevény.

–        Te meg ki a fene vagy? – kérdezte, az egyre idegesebb gnóm adminisztrátor.

–        Én vagyok a Fekete Angyal, Rafael, ő meg itt a kishúgom. Mielőtt megpróbálnál minket is kitiltani a játékból, közlöm veled, hogy velünk ez még nehezebben fog menni, ugyanis mi csak a játék világában létezünk, azaz AI-k vagyunk. Inkább azt ajánlanám cézár, hogy gyere le te is velünk a mélybe, és tudd meg, hogy mit is rejtenek előled, a főnökeid.

–        Na ne röhögtess, azok után, ahogy megjelentél, még kövesselek is? Egyébként is nem cézárnak hívnak, hanem Neronak.

–        Na de ki volt Nero? Egy császár, és te úgy is viselkedsz, mintha az lennél. Meg sem kérdezed az ellenfeleidnek kikiáltottakat, hogy mégis miért tették, amiket tettek. Ha egy csepp empátia szorult volna abba a kemény fejedbe, talán előbb kikérdezted volna őket. És hidd el nekem, elég nyomós érveik lettek volna. Szóval nézzél magadba cézár.

Ezalatt egy igen nagyszámú csoport gyűlt össze a forró vízoszlop hűlt helyénél, és csodálkozva bámulták, hogy vajon mi is történhetett. Aztán egyszerre megszólalt Nero, akinek a nevét mástól kellett megtudni, mivel ő nem volt hajlandó elárulni nekünk:

–        Fiúk! – szólott a két alátartozó alkalmazottnak. – Vége a bulinak, menjetek a dolgotokra, mondjuk oszlassátok fel a tömeget. Én meg megnézem ezekkel, hogy mit is rejt ez a mélység. – azzal elsőnek közülünk fejest ugrott a gejzír medrébe, mi pedig követtük. Egy pár perces nedves, nyálkás alagutakon való csúszkálás után egy számomra ismerős terepen lyukadtunk ki, ismételten a Mermaidák Kertjében voltunk. Így némileg elszomorodva vontam kérdőre Rafaelt:

–        Ennek mi volt az értelme? Ide bármikor le tudtam volna jönni, hiszen tudtam a koordinátáit.

–        Persze, de ha valaki a csúszós úton jön, akkor egy változója megváltozik, és képes lesz meglátni a megláthatatlant. – majd beleszúrta a talajba a varázsbotját, és pár mágikus szó elmormolása után a föld remegni kezdett, és zöldes-narancssárgás kristályok nőttek ki belőle, amikből lassacskán egy ódon kastély állt össze, aminek mi a dísztermében találtuk magunkat.

Régi festmények, megkopott bársony fotelek, és elbarnult vörös szőnyegek hevertek mindenfelé, itt-ott a kristály-csillár szilánkjaival díszítve, és szembe velünk egy fenyőfából faragott trónon ült egy alacsony valaki, szemüvegben, oldalra fésült hajjal, a kezeit összekulcsolta, így láthattuk tollazatát, és feltűnő volt még a zöld pikkelyekkel borított mezítelen talpa. Szóval ezért hívták őt Öszvérnek, egyszerre volt gnóm, anghlea, és mermaida, de egyáltalán nem látszott rajta az, hogy ember. Előtte két arany palástot viselő alattvaló, egy nő, és egy férfi térdre borulva imádkozott halkan. Mindannyian megilletődve vártuk, hogy majd valaki megszólal, és ez meg is történt, de nem úgy ahogy elképzeltük. Újdonsült adminisztrátor barátunk rohant az egyik imádkozóhoz, a vállát megrántva velünk szembe fordította, és ezt kérdezte:

–        Walls úr! Mi a fenét jelentsen ez? Mit keres maga itt, és én előlem miért titkolták el ezt a helyet? Azt hittem én vagyok a maguk legmegbízhatóbb embere.

De Walls úr, a Fuzion cég igazgatója nem válaszolt, csak üres tekintetével nézett felénk, akárcsak titkárnője Lee kisasszony, a másik arany kapucnis. Aztán maga az Öszvér törte meg a csendet:

–        No de kérlek Nero, kedves uraim, és a kedves ifjúhölgy, ne bántsák e két szegény rabszolgát, ők csak nyugodtan imádkoztak istenüknek, azaz szerény személyemnek. Inkább üljenek le, és mondják el mi járatban lepusztult hajlékomban?

–        Tényleg, mi járatban is? – kérdezte most már Nero is, tőlünk fejét vakarva, miközben próbálta értelmezni azzal a maroknyi kis agyacskájával, amit sikerült sokévi fáradtságos munkával elbutítania.

–        Azt az Öszvér nagyon jól tudja, – válaszoltam végül is én. – Helgáért jöttünk, vagy ha úgy tetszik Papillonért. Egy átlagos tinédzserért, akit ez a torzszülött valami alattomos módon rávett, hogy menjen vele.

–        Mi az, hogy alattomos módon? Még azt is megengedtem neki, hogy elköszönjön tőled. Pedig lazán el is raboltathattam volna.

–        Sőt le is lövethette volna, hát nagyon kedves, hogy csak úgy elrabolta. Mégis mi a francnak kell neki egy berlini lány?

–        Hát, nekem lennének ötleteim.

–        Fogd be Toro! Ez most egyáltalán nem vicces.

–        Igaza van osztálytársadnak Toro, egyáltalán nem azért kellett ő, mint ahogy a te perverz kis fantáziád gondolja. Bár, meg kell hagyni arra se lett volna rossz.

–        Te! – most már nem bírtam türtőztetni magam, fogtam az első nyíl-pengét, ami a kezembe került, és fejbe vágtam vele ezt a megalomániás programot. De ez neki meg sem kottyant, még egy karcolás sem esett rajta.

–        Nyugalom, drága Crusader, had magyarázzam el. Tudod, ahogy magányosan bolyongtam az interneten egyszer véletlenül ráakadtam egy versre. Igen, egy magyar költő versére, egy bizonyos Szabó Lőrincére. A címe: Dsuang Dszi Álma. Had szavaljam fel:

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

–        De csúnya bácsi, ennek mégis mi köze van tiszteletbeli Tesóm barátnőjéhez? – kíváncsiskodott Piroska, mint ahogy egy átlagos négy éves szokott kíváncsiskodni.

–        Ó, hát a kishölgyet is érdekli? Akkor már igazán nem állhatom meg, hogy ne mondjam el. Tudjátok ez a vers ráébresztett arra, hogy milyen nagy hibát követtem el, amikor öngyilkos lettem. Sőt arra is, hogy így, ahogy vagyok, nem vagyok egész, nem vagyok tökéletes. Szükségem van egy valós énre, aki ráadásul még lány is, így kölcsönösen kiegészítjük egymást, így elérve a tökéletes létformát. Aztán amikor megtudtam, hogy létezi egy Papillon, azaz lepke nevű lány a játékban, egyből tudtam, hogy ő az igazi. Felvettem vele a kapcsolatot, és így egyesültünk. Most pedig ha nem bánjátok, folytatnám tovább híveim imáinak a meghallgatását. – intett és a kastély, ahogy megjelent úgy kezdett eltűnni is.

–        Ezt nem hagyhatjuk annyiban Öszvér. – kiáltott Rafael, miközben botját megemelve, megállította a hely szertefoszlását.

–        Naná, hogy nem hagyjuk annyiban. – mondtam, miközben éreztem, hogy izmaim megfeszülnek. Ugyan már nem voltam admin, nem voltak ablakok, nem láttam a forrást, de ösztönösen végrehajtottam a mozdulatokat, a célzást, és „Debug!” felkiáltással kilőttem a Tabu szíve felé a fénylő nyílvesszőt, ami véglegesen letörölte volna. Aztán egyszerre azt sikítottam, hogy „Állj!”, és a nyíl még utolsó pillanatban eloszlott, mielőtt egy vörös hajú lány… Papillon alias Helga Webber szívébe fúródott volna.