File_18 – Valóság, Tibet, 2018. február 12. – éjjel (helyi idő)

Ahogy kinyitom a szemem, egy fából tákolt kunyhóban találom magam. Iszonyú hideg van ezalatt a házilag vart takaró alatt. Megdörgölöm a szemem. Felkelek, és próbálom magam kiismerni az idegen helyen. Szerencsére egyedül vagyok. Kíváncsi lennék, mit szólna, mondjuk gazdatestem felesége, hogy miért keltem fel éjjel kettőkor… Bocsánat, helyesbítek férje, mivel szemmel láthatólag egy női test felett sikerült átvenni az irányítást. Ez a  gyerek egy zseni az biztos, csak így rávenni valakit akit még soha nem látott  pár perc alatt, hogy tegye azt amit valaki tőle több száz kilométerre akar. Viszket a bal kézfejem, egy kör alakú égetés nyoma, mint tetoválás van rajta, benne a felirat: Teiresias. Mivel már rég behegedt, akkor valószínűleg még sem pár perc alatt vette rá a lányt. Na nézzünk szét. Felkapok egy vörös, kabátszerű képződményt – remélem így kell felvenni – és kimegyek a kunyhóból.

Kint farkasordító hideg van, de nem túl messze embereket látok, ahogy egy patakpartján a tüzet tartják életben. Az egyikük meglátott, most mit mondjak nekik, nem is tudom a nyelvüket. Bár biztos, ha most megszólalnék, akkor azt a „vendéglátóm” nyelvén tenném, hiszen ő meg németül nem tud, és azért ez a fejpánt még nem tűnik olyan fejlettnek, hogy rendes, artikulált szavakat tudjak formálni az ő szájával, innét Berlinből. Közben az alak felém jön, a tűz fénye ugyan mögüle jön, de azért annyit ki tudok venni az arcából, hogy megállapítsam az illető bennszülött. Most mond valamit:

–        Üdvözöllek Crusader!

–        Honnét tudja a nevemet?

–        Nem volt nehéz kitalálni, mivel Teiresziasz mester már estefelé megüzente érkezésed.

–        Ezek szerint maguk itt mind ismerik őt?

–        Személyesen természeten nem, de mi, az Elvonulók, mind tartjuk egymással a kapcsolatot. És ő ugyanúgy tagja a társaságunknak, mint ez a lány, akit most irányítasz.

–        Ezt nem értem, azt hittem, hogy az a fiú nem ellenzi a technikát, csak nem engedélyezik neki a használatát.

–        Ellenezni? Nem ellenzi, de már évek óta nem is használja őket. Gondolj csak bele Crusader, ha tegnap elérhette, hogy használhassa, akkor eddig miért nem tette meg?

–        Ez tényleg fura… Pedig bármikor megtehette volna.

–        A válasz egyszerű, fél tőle.

–        A technikától?

–        Nem, hát ő tőle.

–        Nem értem, kitől?

–        Ki mástól, a Tabutól. Ő mindenütt ott van, ahol bárki kapcsolatot teremt a pántjával. Mindenkit irányíthat, ha kedve van.

–        Ezt nem hiszem, akkor egyáltalán miért hagyja, hogy mi most itt beszélgessünk így nyíltan róla?

–        Láttad a jelt a kezeden. Ez az, ami megvédi az erős akaratú testet. A viszketés, az iszonyú inger, ami visszatéríti a szellemet a valóságba a Tabu álomvilágából.

–        De akkor én miért irányíthatom, nekem miért tud most ennek a lánynak a teste engedelmeskedni?

–        Mert neked megengedi a tudata, neki viszont nem.

–        Jó, de akkor én? Mármint a valós testem, azt miért nem irányítja? Miért nem állítja le, miért hagyja, hogy nyomozzak utána?

–        Ki tudja. Lehet, hogy a te tudatod is nyomja egy inger, egy fájdalom, ami hajt téged, és nem hagy nyugodni.

–        Helga…

–        Már az ősök is megmondták, hogy a szerelem a leggyengébb embert is erőssé teszi, és az erősembereké a világ. De most már eleget beszélgettünk, és térjünk a tárgyra. Mi szél hozott a mi kies földünkre Crusader?

–        A Mermaidát keresem.

–        Akkor a keresésed véget ért. Én vagyok az első és egyben az utolsó mermaida.

–        De hát én azt hittem maga egy egyszerű itteni lakos, nem pedig egy teszter.

–        Látom fiam még ifjú vagy és naiv. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Itt születtem, itt nevelkedtem, és itt lettem én az első, aki számítástechnikával kezdett foglalkozni. Aztán a Válság alatt engem is átköltöztettek, méghozzá Los Angelesbe, ahol részt vettem a Sanctuary béta tesztén, de amit ott láttam, azt soha nem fogom elfelejteni.

–        Miért, mit látott ott?

–        A Gonoszt… Még csak akkoriban született újjá abban a szörnyűséges játékban… Még nem volt tisztában a saját képességeivel, a valótlanság adta erővel… Én voltam az első ember, akit meglátott, és azt hitte én is csak egy átlagos szörny, egy gép által irányított ellenfél vagyok… Mivel látta a pikkelyes bőröm, a zöld színem egyből rájött, hogy valami vizi lény lehetek, ezért csupán szórakozásból a legerősebb víz alapú támadást, az Évezredes Tsunamit idézte meg rám… Én ugyan próbáltam védekezni, de annyi esélyem volt erre, mint egy légynek a hurrikánban… Eddigre már leesett neki, hogy én is ember vagyok, és látta, hogy semmi esélyem sincs ellene, de ő mégis fojtatta a támadást, miközben csak ezt halottam a fülemben, olyan hangon mintha egyszerre ezernyi halk kis papagáj károgná: „Nem kell lélegezned, nem kell lélegezned, nem kell, nem kell…” Én már rég a fulladás határán voltam, de ő meg csak nevetett, csak nevetett azzal a gusztustalan, torz képével. Én voltam az első áldozata, de sajnos nem az utolsó. A játék készítői meg inkább elhallgatták a létezését, és letiltották a Mermaida fajt. De én, az egyetlen Mermaida tudom, hogy mit rejtegetnek. Tudom jól, hogy Forrásváros gejzíre alatt ott a titkos templom, ahol az Öszvér rejtőzik, és ahol az ő álszent hívei imádkoznak neki.