File_12 – Sanctuary, Mindenütt, 2018. február 10. – éjjel
2004.06.14. 11:42
File_12 – Sanctuary, Mindenütt, 2018. február 10. – éjjel
Egész éjjel félálomban Sanctuary-t kutattuk. A többes szám nem véletlen, nem tartott soká amíg rájöttem a DNA kódjainak értelmére, és segítségével vagy egy tucat másolatot készítettem saját karakteremből. Az élénkítő megtette a hatását mindegyik karakteremet tökéletesen tudtam a gondolataimmal irányítani. Egy hibát kerestem. Valamit, ami nem illik az összképbe, de minden átlagos volt. Még a múltkori átjáró se működött. Hiába vettem be a szert, kockáztatva, hogy esetleg mérgező, vagy legalábbis nem túl egészséges, hiába törtem föl a játékot, és készítettem magamból több példányt, nem találtam választ a kérdéseimre.
Aztán egy folyosóparton valami meghúzta a hetedik változatom sötét szürke palástját.
– Bácsi! – szólított meg egy alacsony szemüveges, göndör hajú kislány. – Hova sietsz?
– Valamit keresek. – válaszoltam a könnyes szemű kis vörösnek. – Szóval eressz el.
– És mit keresel? – kérdezgetett még mindig a ruhámba csimpaszkodva.
– Bármit ami… – ekkor esett le. – Mindegy megtaláltam.
Egy szemüveges kislány. Ki akarna egy szemüveges kislány lenni egy olyan világban, ahol mindenki olyan szerepet játszhat amilyet, csak akar? Azonnal ráállítottam a DNA fordítót, ami világosan jelezte, hogy ez a kislány egy NJK. Már pedig egy ilyen játékba, ahol milliók játszanak egyszerre, szörnyeken és bolti eladókon kívül minek kéne még elhelyezni NJK-kat? A másik amit észrevettem, azaz hogy sokkalta hosszabb volt a forrása, mint bármilyen más objektumnak itt a Sanctuary-ben. Egy átlagos szörnynek 15 Kbyte, egy bolti eladónak 35 Kbyte, egy játékos karakternek csupán 3 Kbyte, de neki 15 Giga! Ennyi adat elég lenne egy másik világhoz is. Már pedig nagynéném mindig mondogatta, nem csak kifelé van egy világ, befelé is.
– Most mi van? – érdeklődött a lányka, mivel percekig ahelyett, hogy társalogtam volna vele, a forráskódját elemeztem.
– Bocsi, csak elgondolkoztam.
– Én inkább úgy láttam, hogy engem bámultál, és méregettél!
– Hát így is lehet mondani. De mond csak Te mi vagy?
– Én egy kislány vagyok, de buta a bácsi.
– Na jó, akkor hogy hívnak?
– Engem Csúf-vörösnek. – és elpityeredett.
– Na, ne sírj, én megígérem, hogy nem hívlak így. Mit szólnál a Piroskához?
– Mint a mesében, az jó! – Majd dicsérőleg hozzátette: – Nem is olyan buta a bácsi. És a bácsit hogy hívják?
– Engem? Crusader-nek.
– Hát bácsinak sincs valami szép neve. Én kinevezem a bácsit tiszteletbeli Tesónak.
– Köszönöm, ez megtisztelő. – és a viccet félretéve, tényleg nem mindenki mondhatja magát, egy program tiszteletbeli testvérének.
– De most mennem kell, szia Tesó!
– Megkérdezhetem, hogy hova?
– Hát az igaz tesóimat kell keresnem.
– Miért, Neked olyanok is vannak? Hányan vagytok testvérek?
– Hárman, van egy nővérem és egy bátyám, az ikrek. De őket fogva tartja az Öszvér.
– És hol? Én szívesen segítek megkeresni őket. Annál is inkább, mert nekem is van némi elintézni való dolgom az Öszvérrel.
– Az a baj, hogy én sem tudom, csak azt, hogy az Utolsó Mare... Mermi… mindig elfelejtem ezt a buta szót.
– Mermaida?
– Az, az Utolsó Mermaida tudja, hol vannak, de én őt sem ismerem. Na szia Tesó! – és apró pici pöttyökre hullott, amiket a süvítő szél szertevitt az egész erdőben, ahol beszélgettünk.
|