File_1 – Valóság, Berlin, 2018. február 2. - reggel

Csendesen szálingózott a hó, de ennek ellenére az emberek ugyanúgy nagy csoportokba verődve tülekedtek az utakon, mintha ragyogó szép idő lenne. De ez természetes is, mindenki ment dolgozni, vagy az iskolába, vagy akárhova, lényeg az, hogy mentek. Nem azért, mert annyira boldogok lettek volna, hogy az ébresztőóra vijjogó álcsilingelésére fel kellett kelniük, hanem mert ilyen volt az élet. Ha nem mennek, nincs pénz, nincs lakás, nincs vijjogó ébresztőóra. Így mentem én is a nekem kiszabott intézmény felé, kezemben a kézi számítógépemmel. Jelenleg két dolog töltött el örömmel. Egy, hogy nekem már nem kell több kilós hátizsákot cipelni, mint ahogy azt a fateromnak kellett valaha. Kettő, hogy nem egyedül kellett mennem, hanem velem jött Helga is, aki a szomszéd lakásban lakott, és akivel minding is egy osztályba jártam. Az ő kezében is ott volt a kisgép, aminek a színezete kifejezetten illett a bordó télkabátjához, de különösen a neon-vörösre festett hajához, amit még ilyenkor télvíz idején se volt sapkával elfedni, ellenben ott díszlett a homlokán a Fuzion cég által kifejlesztett fejpánt.

–        És hogy telt a szülinapod?  – vetett fel témát a lány.

–        Jól, kaptam én is egy ilyen ronda fejpántot.

–        Miért ronda? Szerintem egész jól áll. – és végigsimította a haján a kezét.

–        Az lehet, de én nem akarok tőle olyanná válni, mint Thomas. Amióta drótos egy normális szót nem lehet vele váltani, mindig csak lenézően kicikiz minden dróttalant, mintha ő annyira felsőbbrendű lenne attól, hogy ő a gondolatban feltett kérdéseire azonnal kapja a válaszokat a beépített fülhallgatón.

–        De én is drótos vagyok, mégsem nézlek le. – válaszolta picit sértődötten.

–        Tudom, de te más vagy.

Ekkor egy jó erős hátbavágás részese lehettem, megjelent az emlegetett Thomas:

–        Szia Helga! Cső csórókám! – köszöntött mindkettőnket, majd rámosolygott a lányra, aki rögtön lekevert neki egy pofont.

–        Na mi van? Ne mond már, hogy nem tetszett az a NMS[1], amit küldtem neked.

–        Képzeld nem. Na menjünk Péter! – és a karomnál fogva elkezdett vonszolni.

–        Miért pont ezzel a csóróval? – kérdezte még Thomas, mielőtt kikerültünk volna a hallótávolságából.

–        Ha annyira érdekel, már nem kell csórónak hívnod, már neki is van fejpántja, és fogadjunk, hogy egy hét alatt jobb Sanctuary játékos lesz belőle, mint Te. – kiáltott még vissza Helga.

–        Hogy mi leszek? – érdeklődtem, miközben átverekedtük magunkat egy egész hadsereg monoton munkába menetelőn.

–        Sanctuary a neve a jelenleg legnépszerűbb fejpántos játéknak.

–        Miért? Azon még játék is van?

–        Persze, miért mit gondoltál, hogy az egész csak dögunalom?

–        Őszintén megvallom. Igen azt.

–        Akkor tudod mit? Délután találkozzunk Sanctuary-ben, megtanítalak rá.

Ahogy így beszélgettünk beértünk az iskolába, ahol hangzavar, tömeg, és olvadt hó honolt, mivel senki sem foglalkozott azzal, hogy a kabátjáról lerázza a havat, mielőtt belépne. Az osztály előtt futottunk össze Isabell-lel, Helga legjobb barátnőjével, rajta is ott volt a fejpánt, ami neki különösen érdekesen állt, mivel teljesen kopaszra borotválta a haját.

–        Ti mióta jártok kézen fogva? – érdeklődött kamaszlányos hangnemben, mi meg ekkor vettük észre, hogy amióta Thomas-tól elmenekültünk még mindig kéz a kézben sétáltunk. De mire ez megfogalmazódott volna a fejünkben, már ösztönösen elengedtük egymás kezét, elvörösödtünk, és másfele néztünk.

–        Áh, semmi.

–        Biztos véletlen.