File_5 – Valóság, New York, New York City, 2036. június 12.

Kávéházak… kis kényelmes, régi módi szórakozó helyek sütikkel, fagyival, és természetesen sokféle kávéval. Ilyenek mindig is voltak, mindig is lesznek, valahogy olyanok mintha nem hatna rájuk a kor, a fejlődés. Pont megfelelő törzshely L-nek. Ő is csak egy régi módi, kis kényelmes öregúr, kicsit szenilis, kicsit szórakozott, de egyszerre egy zseni, aki szinte saját kénye-kedve szerint tudja irányítani a politikát. Most is a papi egyenruhájában volt, nyakában az állítólag több mint száz éves ezüst kereszt, amit történetesen édesapjától örökölt… ugyanis édesapja is pap volt.

–        Dicséltessék! – köszöntem.

–        Mindörökké édes fiam, mindörökké – és megcsókolta a nyakában lógó keresztet. – Szép napunk van, ugye? Mindig is imádtam a szerdákat.

–        De atyám, ma csütörtök van.

–        Na és, na és édes fiam, a csütörtököket is mindig is imádtam. Istennek legyen hála. – közben levette a szemüvegét, és a szemeit csukva tartva megtörölgette. Fura, szinte soha nem láttam még a szemeit, mindig úgy ül, hogy a szemüvege visszaverje a fényeket, és tükörként csak engem mutasson, ne őt. – Bambulunk édes fiam, bambulunk?

–        Nem, nem atyám csak elgondolkoztam valamin.

–        Akkor nem baj édes fiam, boldogok akik elgondolkodhatnak… vagy ilyen nincs is, mindegy. Meg van, igyál inkább egy kávét.

–        Atyám, miért lettem idehívatva?

–        Jé, milyen buta vagyok, látod, el is felejtettem. – és idétlenül elvigyorodott. – Mindent elfelejtek. Azért mert… – de itt félbe maradt a mondani valója, mert a szomszéd asztaltól egy sötét napszemüveges, öltönyös ember hozzánk lépett.

–        Lefiszul tiszteletes, üzenete érkezett. – és a fülébe súgott valamit.

–        Hohohó, jó hírek Hyde, jó hírek, úgy néz ki hamarosan bosszút állhatsz Crusaderen.

–        Már éppen ideje volt, atyám.