File_12 – Sanctuary, Mindenütt, 2018. február 10. – éjjel

Egész éjjel félálomban Sanctuary-t kutattuk. A többes szám nem véletlen, nem tartott soká amíg rájöttem a DNA kódjainak értelmére, és segítségével vagy egy tucat másolatot készítettem saját karakteremből. Az élénkítő megtette a hatását mindegyik karakteremet tökéletesen tudtam a gondolataimmal irányítani. Egy hibát kerestem. Valamit, ami nem illik az összképbe, de minden átlagos volt. Még a múltkori átjáró se működött. Hiába vettem be a szert, kockáztatva, hogy esetleg mérgező, vagy legalábbis nem túl egészséges, hiába törtem föl a játékot, és készítettem magamból több példányt, nem találtam választ a kérdéseimre.

Aztán egy folyosóparton valami meghúzta a hetedik változatom sötét szürke palástját.

–        Bácsi! – szólított meg egy alacsony szemüveges, göndör hajú kislány. – Hova sietsz?

–        Valamit keresek. – válaszoltam a könnyes szemű kis vörösnek. – Szóval eressz el.

–        És mit keresel? – kérdezgetett még mindig a ruhámba csimpaszkodva.

–        Bármit ami… – ekkor esett le. – Mindegy megtaláltam.

Egy szemüveges kislány. Ki akarna egy szemüveges kislány lenni egy olyan világban, ahol mindenki olyan szerepet játszhat amilyet, csak akar? Azonnal ráállítottam a DNA fordítót, ami világosan jelezte, hogy ez a kislány egy NJK[1]. Már pedig egy ilyen játékba, ahol milliók játszanak egyszerre, szörnyeken és bolti eladókon kívül minek kéne még elhelyezni NJK-kat? A másik amit észrevettem, azaz hogy sokkalta hosszabb volt a forrása, mint bármilyen más objektumnak itt a Sanctuary-ben. Egy átlagos szörnynek 15 Kbyte, egy bolti eladónak 35 Kbyte, egy játékos karakternek csupán 3 Kbyte, de neki 15 Giga! Ennyi adat elég lenne egy másik világhoz is. Már pedig nagynéném mindig mondogatta, nem csak kifelé van egy világ, befelé is.

–        Most mi van? – érdeklődött a lányka, mivel percekig ahelyett, hogy társalogtam volna vele, a forráskódját elemeztem.

–        Bocsi, csak elgondolkoztam.

–        Én inkább úgy láttam, hogy engem bámultál, és méregettél!

–        Hát így is lehet mondani. De mond csak Te mi vagy?

–        Én egy kislány vagyok, de buta a bácsi.

–        Na jó, akkor hogy hívnak?

–        Engem Csúf-vörösnek. – és elpityeredett.

–        Na, ne sírj, én megígérem, hogy nem hívlak így. Mit szólnál a Piroskához?

–        Mint a mesében, az jó! – Majd dicsérőleg hozzátette: – Nem is olyan buta a bácsi. És a bácsit hogy hívják?

–        Engem? Crusader-nek.

–        Hát bácsinak sincs valami szép neve. Én kinevezem a bácsit tiszteletbeli Tesónak.

–        Köszönöm, ez megtisztelő. – és a viccet félretéve, tényleg nem mindenki mondhatja magát, egy program tiszteletbeli testvérének.

–        De most mennem kell, szia Tesó!

–        Megkérdezhetem, hogy hova?

–        Hát az igaz tesóimat kell keresnem.

–        Miért, Neked olyanok is vannak? Hányan vagytok testvérek?

–        Hárman, van egy nővérem és egy bátyám, az ikrek. De őket fogva tartja az Öszvér.

–        És hol? Én szívesen segítek megkeresni őket. Annál is inkább, mert nekem is van némi elintézni való dolgom az Öszvérrel.

–        Az a baj, hogy én sem tudom, csak azt, hogy az Utolsó Mare... Mermi… mindig elfelejtem ezt a buta szót.

–        Mermaida?

–        Az, az Utolsó Mermaida tudja, hol vannak, de én őt sem ismerem. Na szia Tesó! – és apró pici pöttyökre hullott, amiket a süvítő szél szertevitt az egész erdőben, ahol beszélgettünk.